8. rész

Sziasztok:) 
Itt is lenne az új rész, remélem tetszeni fog:3 
jó olvasást!

-Mi történt Louis?-kérdeztem ijedten.
-Harryt kórházba szállították.
-Micsoda? Miért?
-Rosszul lett koncert közben. Melodyval gyertek be!
-Ti most hol vagytok?
-Itt vagyunk mi is a kórházban.
-De Harry jól van?
-Nem tudjuk az orvosok nem mondtak semmit.
-Azonnal indulunk!-nyomtam ki a telefont, majd felálltam és lerohantam a lépcsőn.
-Anyu!-kiabáltam, miközben kerestem őt.-Hol vagy anya?
-Itt vagyok mi történt kicsim?
-Apa kórházba kerül! Azonnal be kell mennünk!
-Micsoda?
-Most beszéltem Louisal be kell menünk!
-Hozd le Emilyt az emeletről én addig megkeresem a kocsikulcsot!-mondta könnyes szemekkel.
Felrohantam Emilyért az emeletre, kézen fogtam és lehoztam a lépcsőn.
-Hová megyünk Julian?-kérdezte miközben leakasztottam a kabátját a fogasról.
-Majd útközben elmondjuk de siessünk!-fogtam meg újra a kezét és a kocsihoz szaladtunk ahol anya már várt minket.
Beültünk az autóba, anya pedig a gázra lépett. Kezei remegve markolták a kormány, arcán pedig apró könnycseppek gördültek le. Emily érezhette, hogy nincs minden rendben, így nem is kérdezősködött. Anya amennyire csak tudott az útra koncentrált miközben próbált nem teljesen összetörni. Látszott rajta hogy félt, ahogy mi is..Folyton csak az a beszélgetés járt a fejemben amit anya és Harry beszélgettek egyik este..Az nem lehet hogy Harry itt hagyjon minket...Az lehetetlen...A kocsi hirtelen megállt, anya pedig leállította a motort..Mindhárman kiszálltunk én pedig Emilynek a kezét szorosan az enyémek közé vettem. Amint meglátta hova is jöttünk, rögtön feltette a kérdést.
-Julian mi történt?
-Apát behozták a kórházba.-szorítottam meg a kezét.
-Miért?
-Nem tudjuk...-suttogtam.
Anya amint látta hogy rendben vagyunk egyre gyorsabban szedte a lábait és egyre gyorsabban közeledett a kórház bejárata felé, úgy ahogy mi is. Ahogy beértünk, anya a portára ment és megkérdezte hol találjuk Harryt. Három emeletet kellett lépcsőznünk, végül pedig egy hosszú folyosón végig mennünk, ahhoz hogy megláthassuk az idegesen üldögélő fiúkat. Louis, Liam, Niall és Zayn egymás mellett ülve a saját ujjaikat összefonva ültek a váróban. Amikor észrevettek minket Niall egyből anyához sietett, hogy megölelhesse. Anya remegett a sírástól, Niall pedig próbálta nyugtatni. Emilyhez leguggoltam és az arcáról letöröltem egy könnycseppet. Szorosan maghoz öleltem és a fülébe súgtam.
-Ne félj! Nem lesz semmi baj!
Louis lépett mögénk és végig simította a hátam. Elengedtem Emilyt, de a kezünk még mindig erősen egymásban volt kulcsolva.
-Harry erős! Rendbe fog jönni!-nyugtatott, miközben kezét a vállamra tette.
-Reméljük..-suttogtam alig érthetően.
-Gyertek üljetek le!-mutatott az üres székek irányába.
Leültem Zayn mellé, Emily pedig az ölembe. Fejét a vállamra hajtotta és csendesen sírt tovább. Csendesen ültünk egymás mellett. Nem szólt senki egymáshoz, csak bámult a végtelenségbe. Mindenki arra várt, hogy az ajtó kinyíljon és kilépjen rajta valaki. Bárki! Csak mondjon valamit Harryről. De az idő csak telt és telt..és senki sem adott hírt Harryről..Mindannyian idegesek voltunk és fáradtak. Emilynek sikerült elaludnia, de rajta kívül mindenki arra várt hogy történjen valami. Anya állt fel legelőször amikor kinyílt az ajtó és egy orvos jött ki rajta.
-Mr. Styles állapota nem sokat változott mióta behozták a kórházba. Attól tartok, hogy az ájulás közben beverhette a fejét és agyrázkódást szenvedett.-közölte az orvos.
Anya a hír hallatán a falnak dőlve csúszott le a földre. Térdeit a mellkasához húzta, fejét pedig ráhajtotta. Liam rögtön leguggolt és átölelte.
-Nem lesz semmi baj!-suttogta anya fülébe.
-Dr. úr!-állította meg az orvost Louis, mielőtt elment volna.
-Igen?
-Bemehetünk hozzá?
-Mr. Stlyes nincs magánál, és tudja...
-Legalább a családja!-szakította félbe.
-Rendben! De ne legyenek bent sokáig!-bólintott az orvos és elment.
Liam felhúzta anyát a földről, én pedig Emilyt átadtam Niallnak. Nem akartam hogy így lássa Harryt. Csak tíz éves..Még én sem vagyok egy ilyenre felkészülve és még anya sem. Átkaroltam, majd a kilincsre tettem a kezem és lenyomtam. Anya ment be előttem én pedig követtem. Amikor megláttuk Harryt az ágyon feküdve és a gépekkel körülötte anya a nyakamba borult és úgy sírt. Magamhoz szorítottam majd letöröltem a könnyeket az arcomról. Mikor eltávolodott tőlem az ágyhoz lépett, majd megfogta Harry kezét és megpuszilta.
-Szeretlek Harry! Kérlek ne hagyj itt minket!-suttogta a fülébe.-Én...én..nem tudom mit csinálnék nélküled! Érted Harry?!-szorította meg anya a kezét.-Érted?! Szükségem van rád! Nekem is és a gyerekeidnek is! Kérlek térj magadhoz és mond azt, hogy csak átvertelek nincs semmi bajom! Kérlek szépen!-csókolta meg.
-Anya!-léptem közelebb hozzá.-Apa nincs magánál! Nem érti amit mondasz..
-Igenis érti! Velünk van! Itt van és..és...
Odamentem hozzá és magamhoz szorítottam.-Rendbe fog jönni!-nyomtam egy puszit a fejére.
Elengedtem anyát, ő pedig újra megfogta Harry kezét és közelebb hajolt hozzá.
-Szeretlek!-nyomott egy csókot a szájára.-Örökké szeretni foglak! Történjen bármi!-simította végig az arcát, majd elengedte a kezét és felém fordult.-Kettesben hagylak titeket!-mondta könnyes szemmel.-Mondj neki valamit..-puszilta meg az arcomat és kiment.
Harry ágya mellé húztam egy széket, majd leültem rá.
-Tudod Harry..Nem tudom hallasz e, de remélem..Kiskorom óta téged tartottalak és tartalak példaképemnek..Mindig is olyan akartam lenni mint te! Sikeres a lányok körében..sikeres a zenében..sikeres az életben...De ez nekem nem sikerült..Nem vagyunk egyformák, de én megpróbáltam..Úgy érzem, sosem fogok neked megfelelni..-csordult ki egy könnycsepp a szememből.-Próbáltam megváltozni, de nem ment..Nem tudom mikor fogok neked megfelelni és mikor leszek neked a tökéletes fiad, de ha felépülsz ígérem meg fogok neked felelni és büszke leszel rám! Csak kérlek ne veszítsünk el! Anyának nagyon nagy szüksége van rád..Emily belehalna ha elveszítene, még csak tíz éves és szüksége van rád! Szüksége van egy apukára...ahogy...ahogy nekem is...-hajoltam hozzá közelebb.-Szükségünk van rád...apa!-töröltem le a könnyeket az arcomról.-Szeretlek apa!-álltam fel és indultam az ajtó felé, de előtte visszafordultam és még néztem egy kicsit.
A gépek ami körülötte voltak, az infúzió ami a karjába volt szúrva és a szívverése hangja még nehezebbé tette azt hogy egyedül hagyjuk. Letöröltem az utolsó könnycseppeket az arcomról és kimentem. Lehajtott fejjel léptem ki a folyosóra, majd néztem fel a sajnáló tekintetekre. Mind mondani akartak volna valamit, de nem szólaltak meg csak álltak egymás mellett és néztek.
-Kimegyek levegőzni.-mutattam az ajtó felé.
Bólintottak én pedig elindultam kifelé. Ráléptem az első lépcsőfokra majd a másodikra. Egyre gyorsabban lépkedtem le a fokokon, végül pedig a lépkedésekből futás lett. Amilyen gyorsan csak tudtam ki akartam szabadulni a kórházból. El akartam felejteni ezt a napot. Fel akartam csak kelni a rémálomból. Mikor leértem a lépcsőn lelassítottam a tempómon és gyors léptekre váltottam, de csak addig amíg ki nem értem az üvegajtón. Amint a csípő, hideg levegőt megéreztem a bőrömön újra futni kezdtem, amíg el nem értem a közös helyünkre. A park legeldugottabb helyére. A padra ahol Jennával először voltam együtt, ahol először beszélgettünk. Leültem és az eget kezdtem figyelni. A felhők eltakarták a csillagokat, a hold is alig látszódott. Sötét volt, fújt a szél, az eső, pedig csöpögni kezdett. Nem akartam hogy mindez velünk történjen. Nem akartam elhinni, hogy ez történt. Az eső egyre jobban esett, a ruhám pedig egyre vizesebb lett. Miért ő? Mért nem én? Annyira igazságtalan az élet. Miért ő?  Semmit nem csinált! Mindig segített az embereken..De bezzeg aki gyilkol az egészséges és éli az életét...Ő nem érdemli meg ezt, sose tett semmi rosszat..Bezzeg én..Ha ő én mért nem? Emilynek óriási szüksége van rá! Nem halhat meg..Ő nem...A parkban már egy ember sem volt. Már éjfél is elmúlt. Az esőt villámok és dörgések díszítették. Percenként világította meg néhány villám a parkot, majd sötétedett el. A dörgés hangot adott a parknak, a szél pedig megmozgatta a fákat és annak leveleit. Hideg volt, mindaddig amíg két kar körém nem tett egy pokrócot. Ijedten fordultam meg és tűnt fel előttem egy gyönyörű lány.
-Már mindenhol keresnek anyukádék. Még engem is felhívtak.-ült le mellém a padra, majd felhúzta a lábait is.
-Mit keresel itt? Megfázol...
-Nem baj..-döntötte fejét a vállamra.
-Honnan tudtad hogy itt vagyok?
-Hmm...Egy megérzés.-rántotta meg a vállát. Elmosolyodtam majd megpusziltam a fejét.-Félsz?-tette fel a váratlan kérdést, miközben felült.
-Igen.-suttogtam.
-Ez természetes, de ne félj..-ölelt magához.-Minden rendben lesz.
-És ha mégsem? Ha meghal? Ha elhagy minket? Emilynek, anyának és nekem is szükségünk van rá! Nagyon nagy szükségünk!-sírtam el magam akaratom ellenére is.
-Nekem tudod kire van szükségem Julian?-törölte le az arcomat a pokróc szélével. Megráztam a fejem.-Rád!-hajolt hozzám közelebb és egy csókot nyomott a számra.
Kezemet az arcára tettem és úgy csókoltam vissza. Mikor eltávolodtunk egymástól szemei csillogtak.
-Ne..ne haragudj...-hajtotta le a fejét.
Állánál fogva felemeltem és a szemébe néztem.-Leszel a barátnőm?
Aprót bólintott és ajkait újra az enyémhez tapasztotta. Miután elváltunk egymástól Jenna fejét az ölembe hajtotta kezével, pedig meg simogatta az arcomat.
-Szeretlek Julian.-tátogta.